A kínai egy tonális nyelv, vagyis nem csak a kimondott hangok, a fonémák számítanak, hanem a hang magassága és lejtése, azaz a tonéma. A kínai, vagyis inkább a hivatalos kínai, azaz a mandarin négy különböző hangmagasságot ismer, például az a szótag, hogy ma, a hangmagasságtól függően jelentheti azt, hogy anya, kender, ló és káromkodás. Már ebből sejthettük volna, hogy nem jó ötlet a kínai gyorstalpaló nyelvleckék alapján megtanulni az alap kifejezéseket, hogy lenyűgözzük a helyi pincéreket és bolti eladókat, de nekem volt némi személyes élményem is: a gimnáziumban felettem járt egy vietnami srác, aki csak a ballagás után árulta el, hogy az egész iskola rosszul ejti ki a nevét négy éve. És ahogy mi mondjuk, azt jelenti, hogy öszvér. Amúgy ő mesélte azt is, hogy az északi és a dél-vietnami emberek közti barátságot nem igazán mélyíti el a kiejtés sem, például az északi phot, azaz a híres vietnami húslevest délen hajlamosak úgy ejteni,hogy az északon nem levest jelent, inkább csak azt hogy prosti. Gondoljunk bele, hogy milyen instant megdöbbenés és humorforrás ez minden észak-vietnami levesezőben.
És ez nem úgy működik, hogy hát rossz a kiejtésed, de milyen cuki vagy, hogy próbálkozol: az eltérő hanglejtésű szavakat az anyanyelvi beszélők agya villámgyorsan különböző szavakként azonosítja, valahogy úgy, ahogy amikor valaki nekünk azt mondja, hogy hatalmas a karod, eszünkbe sem jut, hogy nem a testünkre tett célzást, hanem arra utalt, hogy valaki ellopta a pénztárcánk, és biztos hatalmas a kárunk. Sőt a hanglejtés nem csak egymástól nagyon távol álló jelentésű szavakat választ el egymástól, a piacon például rögtön bajba lennénk, ha gyümölcsöt kéne kérni, és nem lehetne mutogatni: a szilva, a körte, vagy éppen a gesztenye neve ugyanis ugyanúgy lizi mandarinul, csak a hanglejtésük más. Tovább megyek: Kínában például van két egymástól több ezer kilométerre lévő tartomány, aminek a neve csak a hanglejtésben tér el egymástól. És hát a végkifejlet szempontjából egyáltalán nem mindegy, hogy akkor Shānxība, vagy esetleg Shǎnxība veszünk vonatjegyet.
A helyzetet Dél-Kínában tovább bonyolítja, hogy az itt használt dialektusokban a szokásos négy hanglejtés, azaz az emelkedő, az eső, a hirtelen eső és egyenletesen magas mellett van még vagy négy másik. Egyes tudósók szerint inkább hat.
Mi ennek ellenére nagy lelkesedéssel és még nagyobb bátorsággal próbálkoztunk Kínában, ha nem is nagyon mély, filozófiai mélységekkel, de legalább azzal, hogy köszönöm. Azért az csak nem lehet olyan nehéz, hogy kösz.
谢谢, vagyis Xièxiè.
A meglepő az volt, hogy Anna és én teljesen más reakciókat kaptunk: Anna köszöngetése után mindenki vigyorgott, és többen kacagni is kezdtek, a kezüket szégyenlősen a szájuk elé kapva. Amikor én köszöntem meg valamit, akkor pedig egyszerűen csak végigmértek. Mint aki komplett idióta, és narancssárga szmokingban és hozzá színben passzoló békalábakban érkezik egy röplabdameccsre.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Világos volt, Anna jól mondja, én meg biztos rosszul hangsúlyozom, csiszolgattuk is, gyakoroltuk, figyeltem Annát, hogyan pörög a nyelve, hol képzi a magánhangzókat, hogyan ejti le a szó végét. Aztán megnéztük, mit gondol a Google Translate a kiejtésünkről, mit is mondogatunk itt Kínában már napok óta.
Hát, én azt mondtam rendületlenül minden egyes kihozott kávé, számla, vagy étel után, hogy
吸血鬼. Azaz vámpír, vámpír.
Nem is csoda, hogy úgy néztek rám, mint akinek fogalma sincs, miről beszél. Jó, időnként azt mondtam, hogy 鞋鞋, ami annyit tesz, hogy cipők, de a végeredményt, a döbbent hülyének nézést tekintve, nem nagy a különbség.
Bezzeg Anna! Ő olyan jól formázta a szavakat, annyira figyelt a hanglejtésre, hogy minden alkalommal bátran a pincér szemébe nézett, és komoly arccal csak annyit mondott, hogy hihi.
Ezt most nem tudom kínai karakterekkel leírni, hiszen ez nem is egy szó, csak egy nyelvtől független, sőt nyelvek felett álló nevetés.
Hihi.
Nem is meglepő, hogy kiröhögték.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
