A világ legjobb múzeumai

Amióta világkörüli úton vagyunk, vagyis öt hónapja, főállású turistaként élek, és mostanra lassan kezdem kiismerni a fogásokat, meg már érzem a trükköket. Mint amikor belerázódsz a melóba, már tudod, hol tartja a recepciós a legjobb postiteket, mikor ne válaszolj a főnök emailjére, és hánykor kell elindulni, hogy ne legyen nagy a sor a menzán. Öt hónap alatt két fontos szabály kezdett kikristályosodni:

• Soha ne hidd el, ha valahol azt olvasod, hogy az a város, tengerpart, vagy minden lakott településtől két napi járóföldre lévő barlang olyan elhagyatott, hogy turisták soha nem vetődnek arra! A világ apró, bárhova mész, biztos, hogy találsz pár turistát, sőt valószínűbb, hogy egy egész busznyi kínait.
• Csak akkor menj el egy múzeumba, ha esik, de tényleg úgy szakad, hogy már nemzeti vészhelyzetet hirdettek, és akkor is legyél bemelegítve, pár csípőkörzés, meg vádlinyújtás, hogy akár sprintelve is távozz, ha úgy adódik.

A legtöbb múzeum ugyanis roppant unalmas. És most ezt nem a bennem élő kacsacsőrű szépségkirálynő és szolárium tulajdonos mondatja velem, aki törött vázák és kopott köcsögök helyett inkább shoppingolna, hanem a tapasztalat: sok tucat múzeumot néztem végig az elmúlt pár hónapban, és sajnos a legtöbb megsárgult tablókból, vitrinben porosodó, rosszul megvilágított kiállítási tárgyakból, és a hozzájuk tűzött összefüggéstelen, meg érdektelen kiállítási tárgyakból áll. Mindez kevésbé zavaró, ha egy poros kisváros helytörténeti kiállítását nézzük meg Laosz-Alsón, letudjuk, majd megnézünk egy naplementét a dzsungelben és elfelejtük az egészet. De örök életre bűntudattal vegyes harag marad a múzeum után, ha amúgy akár érdekes, vagy lenyűgöző is lehetett volna: mint például a történeti múzeum az isztambuli Topkapi palota, ahol közel kétezer év műkincseit zsúfolták három emeletnyi unalomba: száz méterenként néhány magyarázó tábla, egyébként meg csak a leltári szám, és hogy antik váza, 3. század. Nézzed.

Öt hónap és egy tucat ország után összesen hat vagy hét olyan múzeumot tudnék felsorolni, amire jövőre is emlékezni fogok még. És ezek közül is mindössze négy olyan van, amire azt mondanám, hogy ha arra jársz, semmiképp ne hagyd ki.

• Az én listámon eddig a negyedik helyen a makaói helytörténeti múzeum, ami elég látványos, interaktív, hogy lekössön másfél-két órára, miközben elmagyarázza, hogyan is lett az az öböl Európa és a Távol-kelet találkozópontja, és hogyan hatott egymásra a portugál, a kínai és közben az indiai és az angol kultúra is.
• A harmadik a listámon a Toitu Otago Telepes Múzeum, ami végül is csak a Győr méretű új-zélandi Dunedin helytörténeti gyűjteménye, mégis órákra lekötött, ahogy bemutatják a város történetét az első maori felfedezőktől kezdve az angol telepesek megérkezésén át egészen a hatvanas évekig, amikor Új-Zélandon kitört a kempingezés, ami azóta sem sokat csillapodott. Mindezt interaktív tablókkal, lenyűgözően restaurált autókkal vagy éppen szoba belsőkkel, és akkor még nem is beszéltünk a régi portrékkal, festményekkel és megsárgult fotókkal a plafonig kitapétázott hatalmas termet, ahol egy érintőkijelző segítségével az összes fotón szereplő arcról megtudhatjuk, hogy kicsoda, hogyan került Dunedinbe, maori törzsfőnök vagy skót sókereskedő volt-e az őse, ja és ha új-zélandiak vagyunk, jó eséllyel megtalálhatjuk valamelyik felmenőnk, a program legalábbis nagyon azon van, hogy találjon egy ük-ükapát vagy legalább egy nagynéni unokatestvérének dédanyját.

• A második legjobb múzeum az én listámon, éppen hogy csak lemaradva az első helyről, a wellingtoni Te Papa állandó kiállítása, ami az első világháború gallipoli ütközetét mutatja be, természetesen az új-zélandiak szemszögéből, akiknek ez a háború és ez a csata volt a nagy ütközet, aminek áldozatairól minden kisvárosban szoborral vagy legalábbis egy márvány táblával emlékeznek meg. A kiállítás nemcsak azért lenyűgöző, mert a Gyűrűk ura és a Hobbit speciális effektjeit és maszkjait is készítő művészek hatalmas, három méteres élethű szobrokon mutatják be a történet főszereplőit, az őrlődő tábornokot, a hősi halált haló közkatonát, vagy éppen a szenvedést látva összeroppanó nővérkét, de a szobrok mellett a hangok, a zene, az interaktív tablók, a felolvasott naplórészletek és minden aprólékosan kidolgozott effekt és gondosan restaurált tárgy is ugyanazt a célt szolgálja: hogy az emberek személyesen történetein keresztül megértsük őket, és ezzel együtt átéljük egy tökéletesen értelmetlen csata minden szenvedését és hiábavalóságát. Mi kétszer mentünk vissza, hogy megnézzük a pillanatba kimerevített, hatalmas szobrokat, és meghallgassuk a túlélők beszámolóit, vagy hogy átéljük, hogy milyen amikor legyek lepik el az ételed, vagy cigarettázás közben hirtelen megrohan egy ellenséges katona a lőállásban.

• És akkor az első helyen nálam a szingapúri ArtScience Múzeum végzett, ami egyszerre jelképezi a szingapúri hightech diktatúra minden ellentmondását: A 2011-ben megnyílt, lótuszt formázó épület a nagyszabású Marina Bay Sands része, ahol mesterséges szuperfák, fedett dzsungel, hatalmas pláza és vízen úszó Louis Vutton-bolt mutatja meg, hogy milyen lenne a jövő, ha környezettudatosabbak, törekvőbbek és gazdagabbak lennénk, és a demokrácia helyett inkább a Guccit választanánk.

Ahogy az egész környék, úgy a múzeum is zavarbaejtően egyensúlyoz a szigorúan 22 fokra temperált, ionizált plázagiccs, és a futurisztikus művészet között. Úgy, hogy azért ez mégis csak művészet.

Az ArtScience Múzeum, ahogy a neve is mutatja, a művészet és a tudomány kapcsolódási pontjait igyekszik bemutatni, a Jövő világa című állandó interaktív kiállítás pedig öt témakört jár körül. A természet, a város, a szentély, a park és az űr tulajdonképpen egy-egy termet jelent csak, de azokban a termekben akár órákat is elbóklászhatunk. A természet tulajdonképpen egyetlen hatalmas három dimenziós érintőkijelző, a falak, a plafon, a padló, de még a falakra fellógatott képernyők is mind-mind ugyanannak a közös felületnek a részei, a terembe belépve pedig minden látogató óhatatlanul interakcióba lép ezzel a felülettel: lábai alatt virágok nőnek, ha egyet suhint, lepkék tucatjai hullanak alá élettelenül a falakról, ha megérinti az egyik falat, akkor digitális forrás fakad a keze alatt, a másiknál pedig zöld természet sarjad. Közben a terem éli a saját életét, az egyes képernyők egy évet mutatnak be egy óra alatt szántóföldekkel és költöző madarakkal, más képernyőkön ezer év egy óra és hegyek mozdulnak meg.

Vannak termek, amiken a béna gyerekrajzaink beszkennelve életre kelnek és elszöknek, hogy aztán egymást kergessék a padlón és a falakon, de vannak olyan termek is, ahol zenét szerezhetünk nagy labdákat rugdosva. És akkor ott van még az űr, ez a sok százezer led-ből álló káprázat is, ami tényleg olyan, mintha belépnénk az Interstellar című filmbe, persze Matt Damon hülye kiakadása nélkül. A ledfűzérek tereket teremtenek, sőt a repülés és a zuhanás élményét adják, ráadásul a legtöbb látogató nem is sejti, hogy ez is interaktív: egy oldalról bárki kiválaszthatja azokat az effekteket, amelyeket a terem azonnal lejátszik, hogy a helyszínen mindenki szájtátva, lenyűgözve bámuljon.

Kérdés, hogy ez a sok látványos show elem jelent-e valamit, hogy tényleg közelebb visz-e a természethez, esetleg kreatívabbá és szabadabbá tesz-e. De tulajdonképpen ez van egész Szingapúrral: nem tudod eldönteni, hogy ez most akkor csak a látszat, vagy tényleg jelenteni akar valamit.

 Ez a poszt először az Öt érzék blogban jelent meg.