Már mindenki instán küld priviben egy Boomerengot, vagy legfeljebb WhatsAppra felnyom egy rövid videót a tengerparti naplementéről a közös csopiba. Mi viszont időnként még sorbaálltunk a a poros kis postahivatal előtt, hogy elküldjünk egy régimódi, giccses képeslapot. Az új-zélandi két hét alatt kerülte meg a Földet, Vietnamból viszont másfél hónapig tartott az út. De ez még mind sem Kubához képest, ahonnan nyolc hétbe telt, hogy egy megsárgult képeslap és az arra felnyálazott sarló-kalapácsos bélyeg eljusson Gazdagrétre. Arról már nem is beszélve, hogy a panamai lapot végül csak Floridában adtuk fel, mert Panamavárosban a postáskisasszony szinte könyörgött, hogy ne adjuk neki oda, mert úgyis csak elveszti.
És hogy kinek küldtünk képeslapot? Leginkább a családnak. Időnként barátoknak és munkatársaknak. De legtöbbször saját magunknak. A jövőbe. Merthogy hiába lélegzetelállító a hajnali a dzsungel közepén, hiába érzed, hogy soha nem fogod elfelejteni, ahogy ott állsz a gleccserek lábánál, vagy az ősi romok közt, azért csak el fogod felejteni, miközben a busz a dugóban araszol a körúti hidegfrontban.
Évek óa írok magamnak képeslapokat a nyaralásról, de még soha nem jött olyan jól egyik sem, mint most, amikor a költöztető meghozott negyvenöt hatalmas dobozt az életünkkel, és kiderült, hogy a könyvespolc nem fér be a liftbe, ezért vagy felcipeljük a negyedikre, vagy szétszereljük, és egyébként is egyetlen egy zacskót nem találunk csak, de abban volt az összes ruhám, a nagyon vicces hawaii ingeket leszámítva.
Na és akkor, ott a dobozok között eszembe jutott a panamai képeslap, amiben nagy bölcsen azt írom magamnak, hogy idézem: Időként még az sem baj, hogy ha esik. Mondjuk felpingálhattam volna egy hatalmas naplementére is, mintha én lennék egy személyben a Második Budapesti Coelho hímzőkör, de azért így se rossz. Egy üzenet a monszunból egyenesen a nyári szürkeségbe.
És hogy miért fontos ez, már azon kívül, hogy ne essek kétségbe, amiért most egy ideig csak túrapólóim és színes hawaii ingem lesznek? Hát, mert a blog nagyon nem áll meg, sőt most aztán lesz időm végre írni, mert nem kell annyit utazni végkimerülésig. Már állnak sorba a videók, írom az útikönyvet érdekes helyekkel, meg jótanácsokkal és egy rakás olyan dologról is írnék, ami leginkább csak engem érdekel: mondjuk, hogy miért kerek minden reklámtábla Costa Ricában, vagy Ázsiában vagy Közép-Amerikában termesztik a legjobb luxuskávét. Vagy mondjuk, hogy miért van annyi elektromos robogó Kubában.
A lényeg, hogy maradjatok velünk, Kínával folytatjuk, és nem csak azt meséljük el, mit érdemes enni, merre érdemes eltévedni, hanem, hogy mégis hogyan juthatunk nethez egy digitális diktatúrában, vagy hogy mit ne együnk, ha nem akarunk egy héten át napi 8 szem Imodiumot szedni. Maradjatok velünk, a Föld forog tovább, az utazásnak pedig nincs vége.
Ha szükséged van pár utazási információra a hátizsákos hippistoppoláson túl, de a richkids típusú magángépes körutazásokon még innen, na akkor mentsd el ezt a blogot, like-old a Facebook-oldalunk, ha pedig egzotikus képeket és videókat néznél télvíz idején Baliról vagy Új-Zélandról, akkor kövess be Instagramon!
