Tudtuk, hogy az esős évszak legelején még Panamában leszünk. Anna úgy képzelte, hogy ez valami olyasmi, mint egy könnyű nyári zápor, csak egy egész évszakon át, én meg azt hittem, hogy az ázsiai monszun, csak sárba ragadó riksák nélkül. De nem, a monszun nem ilyen. Az ázsiai monszun olyan, mintha egész nap egy nagy, lassan hűlő fűszeres gyömbérteában áznál.
De tényleg, ha esténként behunyod a szemed, nem tudod eldönteni, hogy az ágyadban fekszel, vagy egy nagy jacuzziban, amit a szerelő elfelejtett bekötni, ezért soha nem fog kellemesen bugyogni. Odakint szakad a langyos eső, és az egész világnak olyan szaga van, mint a friss komposztnak. Súlyos, zöld illat terjeng a levegőben, és szinte érzed, ahogy valami nagy burjánzani kezd a rohadó növények alatt.
Az esős évszak teljesen más Panamában, legalábbis az eleje. Az igazi esős évszak májustól novemberig tart, de április végén már borult lesz az ég és időnként le is szakad. Májusban átlagosan 250-300 milliméter csapadék hullik, októberben ennek akár a duplája is Ez azt jelenti, hogy szinte mindig esik és nem csak úgy csöpög, hanem mintha felemelnének és hirtelen megfordítanának egy medencét.
De mindez semmi, a világ legcsapadékosabb esőerdejéhez képest, ami még ráadásul nem is olyan meleg és kellemes, mint a panamai dzsungel. Új-Zéland déli szigetén, a Cropp folyó völgyében akár évi 12 ezer milliméter csapadék is lehullik, és amíg Panamában 600 milliméter eső jelenti a legnedvesebb októbert, addig Új-Zélandon egyszer két nap alatt ömlött több mint 1000 milliméternyi csapadék. Egy méter eső, 48 óra alatt.
De vissza a májusi Panamába! Minden nap olyan, mintha szörnyű, világokat romba döntő vihar készülne, az ég sűrű és fekete, és valahol a távolban dörög az ég. Időnként villámlik, drámaian, mint a hobbiból festő vidéki tanítónők képein az anatómiailag elnagyolt, ágaskodó ló mögött, de aztán nem nagyon történik semmi. Esetleg esik egy órán át, sőt szakad, mintha egy vízesés alatt állnál, egészen pontosan az Utolsó mohikánban, ahol Daniel-Day Lewis megígéri a kosztümös Madeline Stowe-nak, hogy meg fogja találni. Aztán eláll, már nincs harminc fok, csak 25, és minden, az aszfalt, a fák és a virágok is úgy gőzölögnek, mint a túlmikrózott leves.
Ezt itt, Antón Valley-ban, egy ötszáz éve nem működő vulkán belsejében még annyival súlyosbította a természet, hogy időnként mindent ellepnek az esőfelhők. Járkálhatsz bennük, mint zombi a ködben. Mindössze 600 méter magasan a tengerszint felett fekszik ez a település, de körülötte egy vulkán kihűlt, 1000-1200 méteres krátere terül el. Ha jön az esős évszak, érkeznek az esőfelhők is, amik elárasztják a vulkánt, majd alábuknak a völgybe, ahol hirtelen minden tejfehér lesz. Mész az autóban, tombol a légkondi, és hirtelen tél hangulatod lesz. Aztán megálltok, kiszállsz, és rájössz, hogy mindez csak káprázat volt, hiszen arcon csap a 32 fokos meleg és a közel száz százalékos páratartalom.
Ilyenkor érdemes felmászni a vulkán gerincére, mondjuk a Cerro Cara Iguana elnevezésű kiszögelésre, egyenesen az esőfelhők fölé: odalent a város, a kavargó felhők és az esős évszak. Idefent meg egy teljesen másik táj, még csak nem is köderdő, inkább örökzöldek. Mintha Svájcban lennél, egy olyan Svájcban, amit lassú lángon melegítenek.
Ha valakit érdekelne, hogy ez pontosan mégis milyen, és éppen Panamában járna, az mindenképpen menjen el Anton Valley-be, és előtte nézze még ezt az oldalt, itt összegyűjtötték ugyanis az összes kisebb-nagyobb túrát, ösvényt és kaptatót a környéken.
Ha szükséged van pár utazási információra a hátizsákos hippistoppoláson túl, de a richkids típusú magángépes körutazásokon még innen, na akkor mentsd el ezt a blogot, like-old a Facebook-oldalunk, ha pedig egzotikus képeket és videókat néznél télvíz idején Baliról vagy Új-Zélandról, akkor kövess be Instagramon!
