Számtalan érvet fel tudnék hozni amellett, hogy Új-Zéland a világ egyik legkedvesebb országa, és még csak nem is az a legerősebb közülük, hogy eddig bármikor megpróbáltam pénzt váltani parkoláshoz, a végén valakitől ajándékba kaptam pár dollárnyi érmét, és még kellemes napot is kívántak hozzá. Talán megemlíthetném, hogy itt, a déli szigeten, ha eddig bárhol belefutottunk egy graffitibe, sőt tagbe, azaz gyorsan felfújt, művészi érték nélküli firkába bármely külvárosi ház falán, az biztos, hogy egy szmájli volt. Jönnek a dühös tinik és állnak ott a trafóház előtt, hogy mit is bombázzanak rá, és a végén egy mosoly lesz belőle.
De nem, nem ez a legjobb példa. Hanem az útfelújítások.
Van Magyarországon az a tábla, amit például a Margit-híd, vagy a Széll “Moszkva” Kálmán tér feltúrásánál kerülgettünk hosszú hónapokon át, hogy “Lassíts! Az én apukám is itt dolgozik!” Igazán kedves tábla, a melós az út szélén rögtön családapa lesz tőle, sőt egy kicsit haver is, mintha büszkén mutogatná ott a táblán, hogy milyen szépet rajzolt a lánya az oviban, és még írt is hozzá valamit.
Na ez itt, Új-Zélandon úgy néz ki, hogy álnaiv gyerekbetűkkel felírják egy nagy táblára, hogy Lassíts! Az én nagymamám is itt dolgozik!”
Amikor először megláttam, álltunk a sorban egy tengerparti úton, félpályás útlezárás, valahol elől, a sor végén egy ember áll nagy Stop-táblával a kezében.
Anna rögtön lelkendezni is kezdett, hogy Új-Zélandon évtizedekkel járnak előttünk, és ez a tábla bizonyítja, hogy mennyire figyelnek az egyenlő bánásmódra, hogy a képzeletbeli példa egy nőt, ráadásul egy idős nőt említ.
-Hát azért én csak szőrös fiatal férfiakat látok a markológépeknél - válaszolom pikírten, aztán meglódul a sor, ott elől a munkás megfordította a táblát és már zölden azt mutatja, hogy Go.
És akkor elképedek, mert kiderül, hogy az a munkás ott elől, aki a forgalmat írányitja, az egy jóval hatvan fölötti néni, nagyon menő napszemüvegben, és annál is menőbb munkavédelmi overallban. De nem is ez a legmegdöbbentőbb, hanem a munkája: jó, hát forgatja a táblát a bal kezében, hogy akkor mehet vagy nem a sor, de nem ez a lényeg.
Hanem, hogy minden egyes autónak integet, hatalmas mosollyal, mintegy elnézést kérve a fennakadásért, meg jó utat, és látom a száján, ahogy azt mondja have a good day, honey. És minden egyes útlezárásnál ez van, hol nagymamák, hol nagypapák, esetleg diákmunkások (Lassíts! Az én lányom is itt dolgozik!), és nem úgy tessék-lássék integetnek, mint egyszeri élmunkás Rákosi Mátyás születésnapján: nem, ők ezt szemmel láthatóan tényleg élvezik.
Mosolygok én is, teli pofával, és legszívesebben kiszállnék, hogy megöleljem, és megkérdezzem, hogy nem maradt-e esetleg egy kis almás pite vasárnapról.
Persze Annának nem lehet igaza, ezért miután elhagytuk a vidám nagymamát, és én sem integetek már boldog idiótaként, azért muszáj megjegyeznem:
-Évtizedekkel vannak lemaradva mögöttük. Idős embereket kényszerítenek arra, hogy a tűző napon robotoljanak. Én sem lennék itt nyugdíjas.
Ha szükséged van pár utazási információra a hátizsákos hippistoppoláson túl, de a richkids típusú magángépes körutazásokon még innen, na akkor mentsd el ezt a blogot, like-old a Facebook-oldalunk, ha pedig egzotikus képeket és videókat néznél télvíz idején Baliról vagy Új-Zélandról, akkor kövess be Instagramon!
