Akik Kubában ragadtak

-És te honnan származol? - kérdezi vicceskedve a német turista, miután a fiatal farmer, hogy nyelvtudását bizonyítsa, vagy talán, csak hogy az idő teljen, egyenként kédezte meg a tizenkét fős turistacsoport minden tagjától, hogy honnan érkezett.

-Olasz vagyok. Csak azért élek Kubában, mert imádom a kubai ételeket - válaszol a farmer, és elégedetten veszi tudomásul, hogy mindenki ledöbbent ettől.

-Csak vicceltem - töri meg azért a hirtelen beállt csendet: Senki nem él Kubában, akinek nem kötelező itt élnie.

Pont mint minden kubai, ő is, a beszélgetés első pár percében biztosít arról, hogy ha tehetné, már rég máshol lenne Tényleg, szinte elnézést kérnek, hogy van egy beteg mama, akit nem lehet itthagyni, még nem kapták meg az orvosi diplomát, amivel könnyű disszidálni, vagy csak mert nem úsznak olyan jól, hogy mellben elérjék Miami partjait.

Aztán, amikor azt hinnéd, hogy tényleg gyűlölik Kubát, mindig elkezdik mentegetni: ingyen van az oktatás és az egészségügyi ellátás, a gyógyszerért se kell fizetni, és világhírűek a kubai orvosok, meg ott a sok kultúra, amúgy is folyton süt a nap, bezzeg Kanadában.

-A dohány és a cukornád kilencven százalékát az állam vásárolja fel. Azt be kell szolgáltatni - magyarázza, és a százalékot azért ő is kicsit elröhögi. - Ami marad, abból szivart sodrunk és rumot főzünk.

-Eladjuk a turistáknak - mondja, de mivel nem úgy tűnik, hogy a csoport megértette volna, mire akar kilyukadni, még hozzáteszi: -Nektek. Olcsón.

Majd lehajt egy vizespohárnyi barna rumot és elégedetten rágyújt egy vastag szivarra. És odafent közben tényleg süt a nap.

Ami nem rum, az nem is fájhat

Kuba az ötvenes évekből itt felejtett, lerobbant amerikai autókról, a salsáról és a rumról szól a turisztikai prospektusok szerint. Persze van itt még más érdekesség is: teszem azt a busznak átalakított Kamazok, a kettős valutarendszer, meg a szocialista sorbanállás.

De a lényeg, amiről se a prospektusok, se a politikailag érzékeny útibeszámolók nem írnak, hogy ennek az egésznek az alapja tényleg a rum. Az hajt itt mindent. Rendben az 55-ös Chevi és a 84-es Lada is benzinnel megy, de meg se moccannának, ha nem lenne ott a kubai szaki, aki két csavarkulccsal, meg egy fogóval bármit alkatrészek nélkül is megszerel. Ő meg 2 deci rumot fogyaszt százon.

Egy üveg Havanna Club, a legolcsóbb, alig 600 forint, a 3 éven át hordóban érlelt pedig olcsóbb helyeken 1200. Egy liter. Talán ezért is van, hogy ez a világon az egyetlen hely, ahol a Virgin Mojito drágább mint a sima. Mert ha nincs benne rum, akkor több lime kell bele. 

Ez egy hétig volt mókás, bódultan kószálni a városban, mint valami kapatos Hemingway, de elég hamar olyan érzésed lesz mintha a napszúrásba menekültél volna a másnaposság elől: tompán fáj a fejed és hasogat a szikrázó napsütés. Azóta próbálunk nem folyton inni. Legfeljebb, ha muszáj.

Volt már olyan, hogy kértünk egy limonádét, kihozták, és lerakták mellé a rumos üveget, hogy locsoljuk csak meg bátran, ingyen van, na, csak egy picit, az íze kedvéért.

Volt, hogy egy irodában három perc ügyintézés után előkerült a rum, hogy akkor most kötelező koccintani. Ha már átrepültük az óceánt.

A legdurvább mégis az a csendes konszolidált kávézó volt, ahol a pincér délelőtt tizenegykor a ház speciális kávéját ajánlotta, amiről csak miután kihozta, derült ki, hogy egy Cortado nagyon sok rummal. Amikor mondtuk, hogy akkor most kérünk valamit, amiben nincs alkohol, legyen mondjuk ásványvíz, akkor mondta, hogy nehogy már vizet igyunk, főleg, hogy most érkezett nagyon finom tonik, egyenesen Spanyolországból.
Mi lelkesen bólintottunk, szisszent az üveg, és tényleg az első két korty után derült csak ki, hogy a fenébe is, megint részeg leszek délelőtt, mert ez nem tonik, hanem egy előre bekevert gintonik. 
Persze számon kértem a pincért, hogy akkor ezt most hogy, hiszen direkt kértem, hogy valami alkoholmenteset hozzon, de ő mosolyogva csak ennyit mondott:

-Nem alkohol az! Csak egy kis gin.