A világon két országban nem lehet hivatalosan Coca-Colát kapni: Észak-Koreában és Kubában. Ez nem azt jelenti, hogy Kubában ne tudnánk bármelyik mercadóban konvertibilis pesóért eredeti Coca-Colát venni: általában panamai vagy mexikói importból származik, egy doboz alig 30 centtel, mondjuk 80 forinttal drágább, mint a helyi kóla, amit a Coca-Cola elállamosított gyárában készítenek, és a nagy forradalmi lendületben Tukolának neveztek el.
Valahogy így van Kubában az internettel is: általában nincs, csak jegyre kapni, Amerikából csempészik, de azért mégis mindenki hozzájut valahogy. Ez a rövid poszt egyrészt egy naprakész leírás, hogy ha Kubába utazunk, mégis hogyan lehetünk online 2019-ben, másrészt a késői, túlérett szocializmus esettanulmánya. Ez utóbbi miatt, ha lehet próbáljuk hangosan, bekezdésről bekezdésre egyre vörösebb fejjel üvölteni a megfelelő művészi hatás érdekében.
Állami internet, állami wifi
Először is, ott van a wifi. Parkokban juthatunk hozzá szerte az országban. Általában olyan mintha működne, de valójában hullámokban érkezik, mint a kubai menekültek Miamiba: amikor azt hiszed, hogy már sose fogod megtudni, hogy akkor most tényleg kétfejű Hello Kitty született Nyíregyházán, na akkor megérkezik a cikk. (És kiderült, hogy a Facebookra posztolt cikk megint hazudott.)
A wifi hotspotokat elvileg az Etecsa, a kubai állami távközlési vállalat honlapján lehet megtalálni, de ott csak a nyilvános, közparkokba telepített wifi pontokat sorolják fel, pedig nagyon sok állami hotelben, sőt casa particulare-ban, vagyis az Airbnb-n lefoglalható szállásokon is működik ilyen. Éppen ezért inkább használjuk a Maps-me appot, ami elérhető Androidon és iOS-en is, és nem mellesleg offline tudunk vele navigálni egész Kubában, ami elengedhetetlen, mert vagy ez, vagy megpróbálsz útbaigazítást kérni a helyiektől, akik vérmérséklettől függően, vagy tudnak egy sokkal jobb helyet, amit a sógoruk üzemeltet, vagy ugyanazt a helyet nem ismerik, de szívesen beszélgetnének veled a szocializmus hanyatlásáról és a fociról egy vizespohárnyi rum mellet.
Ha valahol a szállás leírásában azt írják, hogy van wifi, akkor is általában erre gondolnak: ha van Etecsa wifi kártyád, akkor tudod használni az internetet, ha nincs, akkor megcsodálhatod a bejelentkező képernyőt. Az Etecsa-kártyát egy és öt konvertibilis pesós címletben árulják, és egy és öt órányi internetezést biztosítanak: az öt pesós egyébként hónapok óta hiánycikk, de ha találnánk, se vegyünk, mert a kártyák egy részéről már az eladás előtt lehasználták a netet, a kubaiak ugyanis kitartóak és amúgy sincs jobb dolguk, így sokan azzal ütik el a szabadidejük, hogy random számokkal próbálkoznak az Etecsa belépési oldalon, hátha bejön. És egy pesót veszteni még mindig jobb, mint azonnal ötöt.
És akkor itt kezd el bonyolódni a helyzet: egy óra internet ugyan mindössze egy konvertibilis pesó, vagyis egy amerikai dollár, de egy ember egy nap mindössze három kártyát vásárolhat. Miután kiállta az Etecsa irodák előtt kacskaringózó egy, gyakran két órás sort. Éppen ezért virágzik a fekete piac: vannak vállalkozók akik a nagymamát és a nagybácsi sógorát is beállítják a sorba, ők általában dupla áron, két konvertibilis pesóért kínálják a kártyát a nagyobb közparkokban. Ha ennél magasabb árat mondanak, és biztos hogy mondanak, akkor sértődjünk meg, hogy ne nézzenek már minket amerikainak. Ez általában segít.
Az Etecsa-kártya a szocialista ipar remekműve, és mint a nyolcvanas évek magyar ipari dizájnjának csúcsa, a zacskós tej, nagyon sok mindenre remekül használható, de arra az egyre, amire tervezték, nem éppen a legmegfelelőbb. Ahogy a zacskós tej éppen a tej tárolására és veszteség nélküli szállítására nem volt igazán alkalmas, értsd: csöpögött, úgy az Etecsa-kártyának egyetlen funkciója van, hogy elrejtse a titkos belépési kódokat az illetéktelenek elől, és hát ezt a funkciót nem tölti be túl jól: mint egy kaparós sorsjegy úgy kéne működnie, de ha túl mohón kaparunk nem csak a fedőréteget, de a számokat is könnyedén lekaparjuk a kártyáról. Képzeljük el, mit éreznénk, ha két órát álltunk volna sorba egy kártyáért, amit aztán nem tudunk használni, mert a fedőréteggel együtt a jelszó is lejött. Nekem egyébként ezt még elképzelnem sem kell, elég élénken emlékszem még a vérpezsdítő élményre. Protipp: a fedőréteg lekaparására a legjobb a nem konvertibilis öt centes érme, ez körülbelül fél forintot ér, vagyis másra múgy sem nagyon használható.
Ja, és ha ezt az akadályt sikeresen megugrottuk, még mindig lehet, hogy a számokat már rég ellopta egy élelmes kubai.
És, hogy tovább fokozzam: az amerikai embargó olyan jól működik, hogy néhány telefon, főleg olyan új Samsung készülékek, amelyekben amerikai szabadalommal védett wifi-chipek működnek, egyszerűen nem hajlandóak felmenni az Etecsa-wifire. Érzékelik, hogy Kubában vannak, és azonnal bontják a kapcsolatot.
Állami internet, állami mobilnet
Ha az összes problémát túléltük, még mindig ott van a legnagyobb gond: az állami wifi kiszámíthatatlan és inkább nem működik, mint igen. A chatüzenetek általában átmennek, de egy kép küldése, főleg, ha sokan ücsörögnek a parkban, szinte lehetetlen küldetés. Szerencsére az állami távközlési vállalat tavaly elindította 3G mobilszolgáltatását, és tényleg annyira 2009 van errefelé, hogy idén februártól akár már külföldiek is vásárolhatnak az elavult technológiából. Ha kevesebb mint két hétre jövünk Kubába, ezzel inkább ne vacakoljunk, hiszen két óra a sorbanállás, fél óra az ügyintézés, utána még két nap, amíg aktiválják a szolgáltatást, ami nem sokkal gyorsabb mint az állami wifi, és olyan drága, hogy ilyen sokat mobilozásért akkor fizettünk Magyarországon, amikor még öltönyös üzletemberek menőztek a Nokia Kommunikátorral.
A kártya 40 konvertibilis pesó, ami ugye elvben 40 dollár, és ebből 10 peso kredit. Az ember sorbanáll, és végignézi, ahogy a portás összes rokona betolakszik elé. Sőt a rokonok lépcsőházszomszédai is, meg az igazgató unokahúga az összes osztálytársával.Mások fizetnek a szocialista élményért, itt viszont ez grátis van.
Ha kiálltuk a sort, akkor tényleg csak pár aláírás, lefénymásolják az útlevelünk és máris van egy kubai SIM-kártyánk. Mielőtt távoznánk, nem árt végiggondolni, hogy mennyi netre van szükségünk, mert ugyan az egyenlegünk bármikor fel tudjuk tölteni bármelyik Etecsa-irodában, de a bármikor itt legalább egy óra sorbanállást jelent.
- 600 mega 7 konvertibilis peso,
- 1 giga, 10 peso
- 2,5 giga adatforgalom 20 peso
- 4 giga pedig 30 konvertibilis peso
A csomagokat nem tudjuk azonnal megrendelni, csak a megfelelő mennyiségű pénzzel feltölthetjük az egyenlegünk. 10 peso alapból van a számlánkon, úgy kalkuláljunk. Nos, most már csak a konfiguráció van hátra, ami nem is olyan egyértelmű, hiszen a nagy szocialista vállalat mindössze annyi segítséget ad angolul és spanyolul is a honlapján, hogy idézem: Fontos az APN megfelelő konfigurációja a szolgáltatás használatához. Ennyi. A többit magyarázza el neked Che Guevera, te imperialista disznó.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
A megfejtés: az APN helyére annyit kell írni, hogy nauta. Ez amúgy a helyi netszolgáltató neve, a Cubacel, ahol meg az egyenlegünk ellemőrizhetjük, a mobilszolgáltató, de az egész csak porhintés, az összes márka mögött ugyanaz a cég, az Etecsa áll.
Ha nem tudjuk, mi az APN, akkor nézzünk körül a telefon beállításainak mobildata nevű menüpontjában, vagy az interneten, a lényeg, hogy se jelszó, se socket, se semmi más nem szükséges. Csak az APN.
Ha ezzel megvagyunk, menjünk fel a Cubacel honlapjára, mert ha nem, hát nem kezd ketyegni a 48 óra, ami arra kell az államnak, hogy aktiválja a 3G szolgáltatást. Hogy mikor sikerül valahol Josénak átkapcsolnia egy kapcsolót, na arról a cég SMS-t küld. Vagy nem. A cég honlapján található, hivatalos, angol nyelvű sugó szerint, amúgy általában nem. De az aktiválás előtt semmiképp ne kezdjünk el netezni, mert akkor elfogy nagyon gyorsan a feltöltött egyenlegünk, mielőtt csomagot választhatnánk. De honnan tudjuk, hogy már bekapcsolták a netet, ha nem próbálhatjuk ki? Hát az állami súgó itt kicsit homályosan fogalmaz, leginkább azt ajánlja, hogy hívjuk fel az ügyfélszolgálatot, ahol amúgy nem beszélnek angolul, vagy fáradjunk be egy Etecsa-irodába, álljunk sorba egy-két órát, és kérdezzük meg.
Protipp: Tárcsázzuk inkább a 133# telefonszámot, válasszuk az egyes menüpontot (Datos) és ha itt látszódik a 3-as menüpont (Paquettes, azaz csomagok), na akkor már él az internetelőfizetésünk és választhatunk csomagot.
Január elseje óta egyébként a kubai kormány szerződést kötött egy ír céggel, a Dinggel, így már a ding.comon is feltölhetjük a mobilegyenlegünk, akár Paypallal is, már ha éppen nem Kubában vagyunk, mert a sok visszaélés miatt a Paypal egyszerűen elérhetetlen Kubából. A Dingnél csak a telefonszámunk kell megadni, viszont 20 dollár a minimum feltöltés, vagyis jobban járunk, ha helyben intézzük ezt.
Sőt a Dinggel akár külföldről is meg tudjuk rendelni a kubai SIM-kártyát, amit akár online ki is fizethetünk, hogy aztán egy helyi Etecsa-irodában felvegyük, amikor megéreztünk az országba. (Mindehhez ezen a honlapon kell megadnunk néhány adatot, és itt lehet fizetni is) Egy dolgot nem tudunk megúszni: a sorbanállást. De ez itt Kubában amúgy is nemzeti sport.
Ha szükséged van pár utazási információra a hátizsákos hippistoppoláson túl, de a richkids típusú magángépes körutazásokon még innen, na akkor mentsd el ezt a blogot, like-old a Facebook-oldalunk, ha pedig egzotikus képeket és videókat néznél télvíz idején Baliról vagy Új-Zélandról, akkor kövess be Instagramon!
