Tegnap elmentem megnézni a Menil gyűjteményt, itt Houstonban, ami ugye egy magánmúzeum, amit egy Franciaországban született, New Yorkban partikat tartó olajmilliárdos alapított, talán éppen azért, hogy ott is legyen kultúra, ahol addig csak olajkutak, meg tehénszar volt.
Az hagyján, hogy az egész múzeum teljesen ingyenes, de azért olyat én még nem láttam sehol, hogy ha túl sokáig, túl közelről nézel egy képet, akkor jön egy teremőr, de nem azért, hogy lecsesszen, hanem, hogy mellékesen tartson egy negyedórás előadást Picasso ceruzatartásának változásairól.
Én tényleg nem vagyok nagy rajongója a képzőművészeti tárlatoknak, két óra után egyszerűen kisül az agyam, de itt minden sarokra jutott egy Magritte, vagy egy látványosabb Max Ernst, az egyik eldugott teremben meg ott volt Picasso szinte teljes Toro-sorozata, ami amúgy tényleg az érvelés Ferrari autós kártyája, ha valaki egy részeg házibuliban azzal jön, hogy mi a fasz az a modern művészet, és olyan mint valami gyerekrajz, meg ilyet én is tudok, még beszívva is.
De nem is ez a lényeg, hanem, hogy ez a John de Menil szinte már betegesen imádta Andy Warholt, ami nem csak abból látszik, hogy van a termekben elszórva pár konzervdoboz-, meg hűtőfestmény, de ráadásul itt őrzik a legtöbb Warhol-filmet, amiket időnként le is vetítenek, de olyan autentikusan, hogy szinte az agyadban zakatol a 16 milliméteres vetítő. Na, tegnap este hatkor éppen a Sunset ment, ami arról híres, hogy nem olyan kurva hosszú, mint a Sleep, amiben 5 óra 20 percig alszik egy John Giorno nevű amerikai költő és performance művész, és közben örülhetünk, hogy Warhol azért csak valami bohém haverját kérte fel a produkcióra, és nem egy valamirevaló kispolgárt, aki 8 órát horkol egyhuzamban. Nem, a Sunset csak 33 perc, Kaliforniában, az Óceán felett megy le a nap, de ezt csak a katalógusból tudom, mert hegy van csak, nap, meg időnként elhúz pár repülőgép a horizonton, sőt a huszonötödik perc könyékén még egy helikopter is feltűnik, de lehet, hogy azt már csak hallucináltam az átélt borzalmak hatására.
Merthogy nem elég, hogy kurva lassan megy le az a rosszul felvett nap, de közben Nico, a Velvet Underground énekese próbál szabad asszociációs verset szerezni, de úgy, hogy végig azt érzem, hogy a homloklebenyem mögött cigarettázik másnaposan, és unottan a halántékom rugdossa a nagyon extravagáns cipője orrával. Tényleg ilyen elvetemült faszságokat ilyen átszellemülten utoljára a Csengetett Mylordban mondott a nagyon progresszív költő (s01ep07!), de az legalább vicc volt.
“A fény fehér. A fény fehér. A bőre fehér. Az éj fekete. Az éj fekete. A bőre fekete” - mindezt olyan elhaló hangon, elnyújtva, mintha valami nagyon mély gondolatot akarna velünk közölni, és tényleg: vannak a teremben akik egyetértően bólintanak és a távolba merednek, amikor a kellemesen bemorfiuomozott Nico azt mondja, hogy “Az örökkévalóság mindig rád vár”.
Sokan vannak, texasiak, a többségükön messziről látszik, hogy gazdag és egészsségesen tökhülye, ők azok, akik látványosan egyetértenek, meg elgondolkoznak, hogy baszdmeg, milyen szimbolikus már ez a naplemente, és milyen meditatív ez a vers.
A huszadik perc környékén amúgy az operatőr, aki ugye még csak nem is Andy Warhol, felrúgja véletlenül a kamerát, látjuk a sötétkék eget, majd összeszedi magát a stáb, és újból a vöröslő naplementére fókuszál a kamera. Lefordítom: Warhol végigjárta Amerikát, hogy naplementéket filmezzen, mint valami megkergült nyugdíjas könyvelőnő, aki megzakkant a rajzszakkörön, és naív festőként keresi az ihletet, hogy majd jól megfesse, és a művelődési házban kiállíthassa a viharban ágaskodó, anatómiailag helytelen lovat ábrázoló képével együtt. De az hagyján, hogy Warhol nem volt lenyűgözve egyik naplementétől sem, ezért ment tovább városról városra, luxusszállodától luxusszállodáig, hogy a gazdag mecénások pénzén keresse a katartikusan vörös napkorongot, de amikor megtalálta, hát annyira leszarta, hogy valaki felrúgja a kamerát, hogy vissza se mentek másnap, hogy szívjanak pár cigit miközben magában csak elzakatol az a kibaszott felvevő.
“Elnézést, az órája világít. Zavar az órája a műélvezetben (enjoyment)” - mondja a kockás inget viselő, napbarnított fickó mellettem a sötétben, körülbelül a 30. perc végén. Én meg csak nézek döbbenten és csak annyira vagyok képes, hogy megismételjem kicsit másképp, amit mond.
“Zavar az inge a műélvezetben (enjoyment)”. És a legszebb, hogy a fickó utána percekig az ingét nézi, és azon gondolkozik, hogy lehet, hogy tényleg túl hivalkodóak azok a kockák egy legendás Andy Warhol-film vetítéséhez?
Amikor vége a műélvezetnek mindenki ül csak ott a sötétben, meditatívan, és jön John, a kurátor, hogy sziasztok, én vagyok John, a kurátor, és ez egy különleges este, mert bemutatunk pár eddig soha nem publikált Andy Warhol-naplementét, amit a művész végül nem válogatott be a portfóliójába, de mégis nagyon, nagyon érdekesek. Ahogy megy le a nap. Valahol Amerikában. Na ez az a pont, ahol futva távozom, közben majdnem leszakítom a sötétítő függönyt, de sebaj: legalább az órám is világít veszettül.
Ha szükséged van pár utazási információra a hátizsákos hippistoppoláson túl, de a richkids típusú magángépes körutazásokon még innen, na akkor mentsd el ezt a blogot, like-old a Facebook-oldalunk, ha pedig egzotikus képeket és videókat néznél télvíz idején Baliról vagy Új-Zélandról, akkor kövess be Instagramon!
