“És előre is elnézést, ha csótányokat lát szaladgálni a padlón. Ez egy tiszta hely, de az előző vendég egy kínai volt, és hiába mondtam neki, hogy nem lehet a szobában enni. Tudja milyenek a kínaiak: nem hallgatnak senkire, és amíg ébren vannak, folyton zacskós levessel tömik magukat” - mondta a panzió tulajdonosnője, és a kínait pont úgy kicsit halkabban, de keményebb éllel mondta, ahogy egy borsodi rasszista nagymama mondaná, hogy cigány.
Ebben nem is a váratlanul jelentkező hétköznapi fajgyűlölet volt a legnyomasztóbb, hanem az, hogy nem tudtam hova tenni a kirohanást: a panzió tulajdonosnője ugyanis minden általam ismert jel szerint kínai volt.
Így találkoztam először Hongkong magával ragadó kettősségével, kevésbé közhelyesen, de némiképp hosszabban megfogalmazva azzal, hogy Hongkongot szinte lehetetlen anélkül leírni, hogy a mondat közepére odategyük, hogy ellenben. Vagy hogy másrészt.Másodszor pár órával később tapasztaltam meg ezt a kettősséget, amikor az ablaktalan, és mindössze egy nagyobb gardrób méretű szobában rám tört az az érzés, amit általában tengeralattjárón szolgálatot teljesítő matrózok éreznek, amikor izzadt álmukból felriadva rájönnek, hogy egy élesített atomrakéta felett fekszenek a fejük felett pedig csak vékony fémlemezek tartják több száz méternyi víz súlyát.
Klausztrofóbiától éberen mentem ki a szobából a folyosóra, le tizenöt emeletet, gyalog, mert a lift csak éjfélig jár. Szinte futottam, magamnak persze azt magyaráztam, hogy csak azért, hogy megnézzem mennyi időbe telne kiérni az égő házból, de valójában valahol mélyen azt éreztem, hogy már most ég az a ház. Aztán odakint az arcomba csapott Hongkong kettőssége: a Kowloon egyszerre a város éjszakai központja, és a luxusmárkák otthona. A Nathan road toronyházaiban olcsó panziók és kapszulahotelek működnek kis pénzű turistáknak és szerencsésebb kínai vendégmunkásoknak, az utcafronton viszont európai és amerikai divatmárkák luxusboltjai sorakoznak: a nyomasztó szállásomból kiérve egy csillogó Michael Kors kirakat előtt találtam magam, ahol a karácsonyi leárazás azt ígérte, hogy ha sietek, elég egy családi autó árát elköltenem, és máris úgy nézhetek ki, mint egy ízlésficamos svájci könyvelő, aki éppen a Riviérán nyaral.
Akkoriban nyugodtak voltak az utcák, nem tüntettek álarcos tömegek a demokráciáért, a kiadatási törvény ellen, nem voltak színes, lemoshatatlan festékkel megtöltött vízágyuk és a kínai hadsereg sem állomásozott parancsra várva a határon: de már akkor is ott volt a levegőben a feszültség, ami nem írható le olyan egyszerűen, hogy ilyen, amikor egy az állam, de kettő a rendszer. Ha egy random, minden külső jel szerint kínai származású járókelőtől megkérdezed angolul, hogy merre van az operaház,
- akkor kínaiul hadar vissza valamit, és úgy néz rád, mintha elmebeteg lennék
- angolul visszakérdez, hogy az európai vagy a kantoni operák érdekelnek-e, mert mindkét operaház világhírű
- oxfordi dialektusban válaszol, megjegyzi, hogy a most futó Rigoletto előadás szerinte elég lapos, majd biztos ami biztos, kijavítja a kiejtésben vétett hibáid.
Bonyolult identitások, az őslakos hongkongi utcaseprőtől, a félig brit-félig kínai, de azért portugál felmenőkkel is büszkélkedő rendőrön át a Shanghaiból a kozmopolita hangulat miatt áttelepülő kommunista nagyvállalkozókig.
Hogy mást ne mondjak, láttam olyat, hogy kifőzdében egy kínai pincér azzal akart megalázni egy jól öltözött hongkongi üzletembert, hogy pálcika helyett kihozta az egyetlen villát, amit a konyhában talált. Ha már annyira európainak képzeli magát.
A polip csápjai
De csévéljük vissza picit a történet fodros szélű VHS-szalagát, egészen a megérkezésig: mert ha már ez egy útikönyv, akkor a kultúrák találkozásánál picivel fontosabb, mégis hogyan jutunk be a városba. És azért ez is sokat elmond Hongkongról. A város közlekedési rendszerének alapja az Octopus Card, így angolul írva és mondva. Az elnevezés egyébként a polip nyolc csápjával mind a nyolc irányt szimbolizálja, emellett azért a kínai misztikában szerencsét hozó 8-as szám is benne van egyszersmind. Ja és a kínai fordítás írásjelei szó szerint azt jelentik, hogy nyolc érkezés bérlete. Amit ugye a nyolcas az égtájakra használva, úgy is lehet fordítani hogy a bérlet, amivel elérsz mindenhova. Egy angol márkanév, amit csak akkor értesz meg, ha lefordítod kínaira: na ez Hongkong.
De hogy misztifikáljuk túl: az Octopus Card olyan, mint a Tarlós Rigója. Csak ez működik. Illetve olyan volt 1997-ben, azóta viszont a város fizetési rendszerévé nőtte ki magát, amivel bárhol fizethetünk a kisbolttól kezdve az Operáig. Sőt még a taxikban is.
A kínai chatprogramokból kinőtt fizetési megoldások, a WeChat Pay és az Alipay ugyan szorongatják az Octopust, de ugye rendes hongkongi hongkongi applikációval fizet, vagyis az Octopus még nem vesztette el ezt a csatát.
Minket ebből annyi érint, hogy a reptéren, közvetlenül az Airport Express bejáratánál vehetünk Octopus Cardot 150 hongkongi dollárért, ami hunyorogva, messziről 15 amerikai dollárnak felel meg. Vehetünk Airport Express Travel Pass-t is, ez ha egyedül vesszük, 220 hongkongi dollárba kerül, viszont 3 napig nem kell számolgatnunk a metróutak árát, mert korlátlanul lehet vele utazni. Ráadásul ha többen utazunk, a Travel Pass további kedvezményeket is ad, és három nap után fel is tölthetjük, mint egy rendes Octopus Cardot. A részletekről itt tudhatunk meg többet, még azt is kiszámolják helyettünk, hogy ha négyen utazunk három napig, akkor mennyibe e is kerül nekünk egy napnyi korlátlan utazás.
Két dologra érdemes figyelni:
- Octopus kártyát venni csak készpénzzel lehet, kívéve a reptéren és a vasóútállomáson, ahol az automata Visa és Mastercad kártyákat is elfogad. Persze WeChattel is próbálkozhatunk, de egy európainak nem egyszerű procedúra oda regisztrálni, ne a reptéren kezdjünk neki. A kártyát feltöltő automaták is készpénzzel működnek, de ne essünk kétségbe: bármelyik 7-Elevenben tudunk hitelkártyával fizetni, és a boltokban is fel lehet tölteni a kártyát.
- Az Octopus Card 50 hongkongi dollár depositot tartalmaz, vagyis körülbelül 1500 forintért vihetjük haza emlékbe. Ellenben vissza is lehet váltani a nagyobb állomásokon, a reptéren és a vasútállomáson is, és akkor visszakapjuk a letétet.
Szárnyas fejvadász utca 8.
Amikor már befelé száguldottunk a reptéri vonattal a városba, azt gondoltam, hogy ilyen a hightech jövő, vagy legalábbis ilyen, amikor nagy költségvetéssel építik a Szárnyas fejvadász harmadik részének díszleteit. Persze akkor még nem láttam Shenzent, vagy ahogy magyarosan írják Szencsent, ami talán már nem is Szárnyas Fejvadász, hanem inkább a Star Trek - Új nemzedék.
A lényeg itt is az ellentéteken van: Honkong még mindig Ázsia gazdasági központja, ahol még mindig százezrek élnek ketrecméretű lakásokban, és a nagy, világos apartman itt tényleg azt jelenti, hogy van ablak. Hogy ezt a zsúfolt, kaotikus múltjövőt megértsük, hogy a hangulatot magunkba szippantsuk, nem kell elmennünk egyetlen múzeumba, és hagyjuk a fenébe a városjáró buszokat és a felesleges városnéző túrákat is. Mi a repülőút után egyszerűen kótyagosan elsétáltunk a Kowloon-öbölbe, majd a luxusszállodák, irodaházak és előkelő boltok közt egészen a Csillagok sétányáig, megnéztük a Bruce Lee szobrot, majd egy ütött-kopott komppal átkeltünk a Victoria-harbouron át Hongkong szigetére. (Merthogy Hongkong több száz szigete közül csak egy Hongkong, és amúgy még csak nem is az a legzsúfoltabb: hanem a szárazföldön vele szemben fekvő Kowloon és a New Territoriesnak nevezett kerületek.)
A kompon útközben bámultuk, ahogy a hatalmas teherszállító hajók megérkeznek az öbölbe a nyílt óceánról, és ahogy közöttük kompok és kínai dzsunkák suhannak a vízen. És már ott, a kompon felírtam magamnak, hogy végre eljött az alkalom, hogy használjam a dzsunka szót, amit Verne óta ismerek, és Rejtő Jenő óta irigyelek. A túloldalon még érdemes megnézni a Golden Bauhinia teret, ami nevét egy hatalmas, arany orchideafa virágját ábrázoló szoborról kapta, és elsétálni a Kennedy Town metrómegállóig. Na jó, ha nincs kedvünk másfél órát caplatni, akkor akár metróval is mehetünk.
Ha vasárnap van, akkor viszont mindenképpen nézzünk szét a kikötő parkjaiban, a Statue Square, és a Central Station környékén. Több ezer Fülöp-szigeteki és maláj nő piknikezik ilyenkor a tereken, az utcákon, a luxusboltok kirakatai előtt. Kartondobozokból építenek sátrakat vagy csak asztalt maguknak. Ez az egyetlen szabadnapjuk ugyanis azoknak a nőknek, akik bejárónőként, szakácsként és bébiszitterkéntt dolgoznak a gazdag honkongiaknak. A plázákból azonban ki vannak tiltva, így nem marad más, minthogy régi Madonna-slágereket hallgassanak, és közben annyi fűszeres maláj kaját egyenek, amennyi csak beléjük fér. Sokan azért jönnek, hogy legalább hetente egyszer az anyanyelvükön beszéljenek, sokan a rokonaikkal találkoznak, akik lehet, hogy a szomszéd utcában szolgálnak, de hét közben nem találkozhatnak, de olyanok is vannak, akiknek nincs pénzük okostelefonra, ezért ilyenkor, kölcsöntelefonon whatsappolnak haza a családnak.
A Fülöp-szigeteki cselédeknek vasárnap délelőtt filippínó misét celebrálnak a St. John’s Katedrálisban, de azért Hongkong ellentéteit az is jól ábrázolja egy jelenetben, amikor már az esti misén a kínai pap ékes angolsággal kér elnézést a hívektől, hogy egyetlen szót sem beszél a nyelvükön. Mert még az esti misén is szinte mindenki délelőtt máshol piknikező Fülöp-szigeteki nő.
Na, de térjünk rá a Kennedy Townra, ott is a 6-os számú emeletes villamosra, ami lassan végigdöcög a Hongkong-sziget északi oldalán Shau Kei Wanig, és közben érinti az üzleti negyedet éppen úgy, mint a Victoria Parkot, vagy éppen a Chun Yeung Street bazárjait, amit ki tudja miért, Wet Marketnek neveznek a helyiek. A hongkongi villamos rendszer sokkal olcsóbb a metrónál, egy út 2,6 honkongi dollár, attól függetlenül, hogy milyen sokáig kanyargunk vele. A 6-os a legjobb városnéző villamos, több mint 10 kilométeren át kanyarog a hangulatosan zsúfolt utcákon, és ha leszállunk, valami érdekeset megnézni, hát újabb 2,6 dollár és máris felpattanhatunk valamelyik másik villamosra, a legzsúfoltabb szakaszon, az üzleti negyedben ugyanis reggeltől estig másfél percenként kergetik egymást a különböző számú, de nagyrészt párhuzamosan közlekedő szerelvények.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Közben olyan, mintha egy Wong Kar Wai filmbe csöppentünk volna: melankólikusan sms-ező nők ücsörögnek a villamosok emeletein, lejjebb meg öltönyös hivatalnokok olvassák a kiterítve hatalmas újságokat.
Neonfények áztatják az utcákat, van olyan bolt, ami hamis tévéket, vagy éppen soha nem divatos blézereket árul, míg kicsivel arrébb kínai patika árulja a szárított gombákat és állati belsőségeket, vagy éppen egy nagy hangú kínai kínál élő busát, amit egy hatalmas bárddal azonnal le is fejez a vásárlók legnagyobb megelégedésére. Persze lehet mindez egy Bruce Lee-film is, már ha olyan a hangulatunk, a díszletek megvannak hozzá, csak kérdés, hogy egymást repülőrúgásokkal, sikoltva szarrá verő rendőrök és drogdílerek nélkül teljes lesz-e az élmény.
Ha már a Honkong-szigeten vagyunk, hát semmiképp ne hagyjuk ki a Victoria Peaket, ami hogy a klasszikus tájleíró útikönyvsablonoknak is emléket állítsak: méltóságteljesen uralja az öböl látképét. A hegy mindössze 552 méter magas, de azért a táj uralásához ez éppen elég: egyrészt így is több mint kétszer akkora, mint a Gellért-hegy, másrészt egy nem túl nagy szigeten terpeszkedik, már csak a lenyűgöző kontraszt kedvéért is. A hegyre ugyan fel is lehet mászni, de ha nincs rengeteg időnk és amúgy sem szeretünk a saját verejtékünkben fuldokolni, használjuk a fogaskerekű villamost. A jegy egy útra 37 hongkongi dollár, oda-vissza pedig 52, vagyis a lustaságunkat hívhatjuk rögtön jó-árérték arányú döntésnek is. A fogaskerekű 1,4 kilométeres úton 400 méter szintemelkedőt küzd le, vagyis tényleg csak egy hajszál választja el egy hegyre épített lifttől, sőt igazából, ha a Práterben lenne Bécsben, nem is közlekedési eszköznek gondolnánk, hanem egy kissé megkopott hullámvasútnak.
Odafent viszont egy zsúfolt kínai pláza vár minket Burger Kinggel és Madame Tussauds béna viaszhírességeivel, így ha jót akarunk, azonnal keressük a vészkijáratot. A Peak Passként emlegetett, 99 hongkongi dollárba kerülő jeggyel a fogaskerekűn túl éppen ezekre a kétes hírű látványosságokba kaphatunk bebocsátást, vagyis ne hagyjuk magunkat megvezetni: csak a fogaskerekűre vegyünk jegyet.
Ha kijutunk a hegy tetejét elfoglaló plázából, ami leginkább úgy néz ki, mint egy főgonosz ízléstelen főhadiszállása valamelyik James Bond filmből, rögtön elénk tárul egész Hongkong. A panoráma azonban akkor lesz a legszebb, ha lejjebb sétálunk az erdei utakon, kikerüljük a turistákat és a turistákat kerülgető kocogókat is, és elmerészkedünk oda, ahol a hegyi út elfordul az öböltől, és kinéz a végtelen óceánra. Ez a rövid séta is elég arra, hogy megértsük Hogkong másik ellentétét: a zsúfolt utcákat és a még zsúfoltabb apró lakásokat, amiket körülölel a zöld erdő, hogy azt meg körülölelje a tenger kékje. Hongkong ugyan a világ egyik legzsúfoltabb városa, területe 75 százaléka mégis beépítetlen, és nem csak azért, mert meredek sziklákra nehéz építkezni. Hanem mert a telkek bérbeadása a város szinte egyetlen bevételi forrása, ezért korlátozzák az építkezéseket, hogy magasan tartsák az árakat. Ennek a következménye az is, hogy Lantau mint egy csendes kis falu él a zajjal és nyüzsgéssel csurig töltött Hongkong-szigettől alig egy nagyobb, jól irányzott köpésre. De erről majd legközelebb.
Hongkong Kína része, de mégsem, a világ legnépesebb városa, de közben területe négyötödén lakatlan erdők terülnek el. És annyira komolyan veszik a legendákat, hogy hatalmas lukakat építenek a hegyről alászálló sárkányoknak. Három dolog, amit biztos nem tudtál Hongkongról.
Ha szükséged van pár utazási információra a hátizsákos hippistoppoláson túl, de a richkids típusú magángépes körutazásokon még innen, na akkor mentsd el ezt a blogot, like-old a Facebook-oldalunk, ha pedig egzotikus képeket és videókat néznél télvíz idején Baliról vagy Új-Zélandról, akkor kövess be Instagramon!
